2020.augusztus.15

  • Szombat
  • Mária
+10°C
  • Vasárnap
  • +6°C/+15°C
  • Hétfő
  • +7°C/+16°C
  • Kedd
  • +9°C/+17°C

Úszó múzeum- új szerepben a LEITHA monitor

Immár a nagyközönség által is látogatható az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének elsõ monitorja, a LEITHA/LAJTA. A jelenleg a Batthyány térnél horgonyzó hadihajó állandó helye a tervek szerint a Parlament elõtt lesz, s turistavonzó látványosságként szolgál majd.

Immár a nagyközönség által is látogatható az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének elsõ monitorja, a LEITHA/LAJTA.
Immár a nagyközönség által is látogatható az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének elsõ monitorja, a LEITHA/LAJTA.

A világ számos nagyvárosában (gondoljunk csak az angliai Portsmouth-ra, a hollandiai Amszterdamra, a svédországi Stockholmra vagy az egyesült államokbeli New York-ra) az adott ország történelmében meghatározó szerepet betöltött kereskedelmi és hadihajók a városkép részét alkotják. Hasonló szerepe lehet a jövõben a LEITHA/LAJTA monitornak is, amely a tervek szerint a négy esztendõvel ezelõtti újrakeresztelésének helyszínén, a Parlament épülete elõtti Duna-szakaszon kapna állandó helyet.

Jobb, mint az eredeti

Az SMS LEITHA és testvérhajója, az SMS MAROS építése 1870 nyarán vette kezdetét, az úszó egységek 1872-ben álltak hadrendbe. Az Osztrák–Magyar Monarchia elsõ két dunai monitorja nagyon hasonlított a hajótípus névadójára, az 1862-ben vízre bocsátott amerikai USS MONITOR-ra: mindenféle hagyományos felépítmény, árboc, vitorlázat vagy kötélzet nélkül, teljes egészében fémbõl készültek, gõzgép hajtotta õket, forgatható ágyútornyot kaptak, fedélzetük pedig alig valamivel volt a víz szintje felett. Ami viszont nem látszott: az osztrák–magyar hajók merülése mindössze 1,06 méter volt, szemben az amerikai változat 3,2 méterével. Ezen túl, a LEITHA és a MAROS fedélzete a hajó két széle, illetve az orr és a tat felé erõsen lejtett, azaz domború volt. Ez a megoldás kis oldalmagasságot eredményezett, így a hajótest oldalsó védelmét kevesebb övpáncél felhasználásával is meg lehetett oldani, ami jótékony hatással volt a monitorok vízkiszorítására (tömegére).


Készül a parancsnoki torony teteje


Hadiszolgálata éveiben a LEITHA/LAJTA részt vett a boszniai okkupáció (1878) és az elsõ világháború (1914–1918) harcaiban, a Tanácsköztársaság idején (1919) pedig a cseh intervenciós csapatok ellen vetették be, immár a magyar írásmód szerinti néven.

– A monitort összesen négyszer építették át jelentõsebb mértékben, legelõször 1887-ben. A rekonstrukció ezt az állapotot mutatja be, mivel úgy gondoltuk, hogy az eredeti változatnál – amelynél csak az ágyútorony és a konyha felépítménye emelkedett ki a fedélzet síkjából – ez érdekesebb, szebb kialakítás – tudjuk meg Stankovics Andrástól, a hajót felújító és üzemeltetõ Zoltán Gõzös Közhasznú Alapítvány kurátorától. – A Tanácsköztársaság bukása után végleg kivonták a hadrendbõl, 1928-tól pedig hosszú ideig polgári szolgálatban, elevátorhajóként üzemelt. Ennek eredményeként – a hajótest bordázatát és a fedélzeti páncélzatot leszámítva – alig maradt fenn eredeti elem. Mindez azt jelenti, hogy a gépészeti berendezésektõl a fegyverzetig gyakorlatilag minden replika, azaz másolat; az egyes elemek, berendezések korabeli tervek, leírások, rajzok, fotók alapján készültek, de az eredetinél könnyebb anyagok felhasználásával és modernebb eljárásokkal. Jó példa erre a páncélozott ágyútorony, amely eredetileg 50–60 tonna súlyú lehetett, míg az ahhoz megszólalásig hasonló, szintén forgatható replika csak kilenctonnás.


Helyére kerül az egyik 1861M löveg


S ha már a páncélozott ágyútoronynál tartunk: ott kapott helyet a LEITHA fõ fegyverzete, amely két 15 centiméter ûrméretû 1861M löveg volt. Az öntöttvasból készült, huzagolt csövû, Wahrendorf-rendszerû dugattyús lövegzárral ellátott fegyver egyáltalán nem számított korszerûnek: tûzgyorsasága négy percenként egy lövés volt, s osztott lõszerrel mûködött, azaz külön-külön kellett a csõbe tölteni a lövedéket, illetve az azt kirepítõ lõportöltetet.

Fegyverzetcsere

– Ez a meglehetõsen bonyolult zárszerkezetû, eredetileg a szárazföldi erõknek tervezett korai hátultöltõs löveg nem rendelkezett visszatoló mechanizmussal sem, így a hátrasiklás után kézi erõvel kellett ismét tüzelési pozícióba állítani, úgy, mint a régi elöltöltõs hajóágyúkat. Sem a tûzgyorsasága, sem a páncélátütõ-képessége nem felelt meg a kor követelményeinek. Mindazonáltal abban az idõben a monitoroknak a folyókon nem akadt vetélytársa, a víz mellett futó utak rossz állapota pedig szinte lehetetlenné tette nehéz szárazföldi lövegek mozgatását. További hátrányként említhetjük, hogy a LEITHA esetében alkalmazott haditengerészeti lövegtalpak nem tették lehetõvé a magas csõemelkedést. Ez nemcsak a lõtávolság, hanem a magasan fekvõ part menti erõdök elleni harc szempontjából sem volt elõnyös. 1893/94-ben végül a lövegeket lecserélték egy 12 centiméter ûrméretû, ékzáras gyorstüzelõ Krupp-rendszerû lövegre, amely egy új, kisebb, Skoda gyártmányú toronyban kapott helyet – jegyzi meg a Zoltán Gõzös Közhasznú Alapítvány kurátora.

A LEITHA 1881-ben kapott egy, majd 1887-ben még egy 25,4 milliméteres Palmkranz–Nordenfelt négycsövû szórólöveget (korabeli gyorstüzelõt); e fegyvereket a két oldaltorony tetején kialakított lövegplatformokra telepítették.


A lövegeket egy-egy lövés után négy percig tartott ismét tûzkész állapotba hozni


– A szórólöveget élõerõ ellen nemigen lehetett alkalmazni, kis torkolati sebessége miatt pedig a páncélzatot sem ütötte át. Vélhetõen torpedónaszádok ellen telepítették a fedélzetre, akkoriban ugyanis a világ vezetõ haditengerészeteinél úgy gondolták, hogy az a hajótípus lesz a jövõ fegyvere. Folyón azonban gyakorlatilag képtelenség torpedóval harcolni, mert a célt a folyásirányra merõlegesen kell támadni, e pozíció elérése közben pedig a hajó nagyon sokáig manõverezne ellenséges tûz alatt. Ezért az ötlet nem is érett valósággá. Az Osztrák–Magyar Monarchia is csak a kísérletezésig jutott; ehhez az Adriai-tengerrõl szállított át a Dunára egy torpedónaszádot. 1897-ben le is cserélték a Palmkranz–Nordenfelt szórólövegeket Hotchkiss gyorstüzelõkre, amelyeket 1915-ben egy-egy 7 centiméteres légelhárító és gyorstüzelõ ágyú váltott – mondja Stankovics András.

Civil a fedélzeten

Azért, hogy ne csússzon, a fedélzetet pontozott páncéllemez borítja; ezt utólag, hegesztéssel alakították ki, vélhetõen már a polgári szolgálat éveiben. A fedélzet alatti részben, a hajóorrnál találhatjuk a legénységi szállást, illetve az egyetlen civil személy, a vonalkormányos hálóhelyét is.

– A hajózási út ismerete még a jól szabályozott vizeken is elengedhetetlen, ám a Duna abban az idõben egyáltalán nem tartozott ezek sorába. Hiányoztak a kitûzések (azaz a bóják), maga a folyó pedig kotoratlan, vad állapotban volt, a meder évrõl-évre változott, új zátonyok keletkeztek, különösen a déli, határhoz közeli szakaszokon. Kellettek tehát olyan emberek, akik az adott folyószakaszt jól ismerték, így képesek voltak segíteni a hajó navigálásában. Õk voltak a vonalkormányosok. Tudnunk kell azt is, hogy a monitorokat szezonális jelleggel használták. Október-novemberben véget ért a hajózási idõszak, amely aztán csak a következõ év tavaszán, általában május folyamán indult újra, de akkor is csak nappal; hacsak valamiféle különleges helyzet nem kívánta meg bevetésüket, a hajók éjszakára lehorgonyoztak. Még az elsõ világháborúban is rendkívüli haditettként jegyezték fel, ha éjszakai vállalkozást hajtott végre valamelyik monitor – mutat rá a kurátor, majd hozzáteszi: 1914-ig nem létezett önálló flottilla. A monitorok személyzete a haditengerészet állományába tartozott, s egy évre vezényelték õket folyami szolgálatra.


A Palmkranz–Nordenfelt szórólöveg


A legénységi szállást magunk mögött hagyva a lövegkamrába lépünk: ott kapott helyet a lõszerraktár, illetve a Coles-rendszerû lövegtorony forgató berendezése. Magát a lövegtornyot az angliai Sheffieldben gyártották, ám annak súlyát a LEITHA monitort tervezõ osztrák mérnök, Josef von Romako jelentõsen alábecsülte. Úgy számolt (s a csörlõket is ennek megfelelõen méretezte), hogy a torony mozgatásához hat ember elegendõ lesz, ám mint kiderült, ehhez a mûvelethez legalább tízen kellettek volna. Más lehetõség híján, a lövegtorony forgatásához be kellett építeni egy gõzgépet. A gépi erõ alkalmazása kétségtelenül modernebb megoldás volt, apró szépséghiba, hogy a szerkezet a lõszerraktárral egy térbe került, robbanásveszéllyel fenyegetõ helyzetet teremtve.

Rosszul járt a kapitány

Tovább haladva a hajó tatja felé, a gépházba jutunk, ahol egykor a hely nagy részét a LEITHA meghajtásáról gondoskodó két-két gõzgép és lokomotívkazán foglalta el. Utóbbiak könnyûek és ideális méretûek voltak, ráadásul a beépítésük sem számított bonyolult mûveletnek, mindazonáltal számos hátrányuk akadt. Például az, hogy a teljes gõzveszteséges lokomotív üzem miatt (nem alkalmaztak a fáradt gõzt visszanyerõ kondenzátorokat) hatalmas gõz- és füstfelhõt termeltek, emellett óriási zajjal mûködtek, így a közeledõ folyami hadihajót már kilométerekrõl látni, hallani lehetett. A hatásfoka is hagyott kívánnivalót maga után, nem beszélve a szénfogyasztásáról, ami rendkívül magas volt. Mindez kis sebességgel és hatósugárral párosult, tehát nem meglepõ, hogy 1893/94-ben, a második jelentõsebb átalakítás során, már rendes hajókazánokkal, illetve új, nagyobb teljesítményû gõzgépekkel szerelték fel a monitort.

– Azért, hogy több mozgásterük maradjon a látogatóknak, a rekonstrukció során a két-két gõzgépbõl és kazánból csak egyet-egyet építettünk vissza. Ezek szintén replikák, azaz a hajó önerõbõl nem tud helyet változtatni. Ugyanakkor a drótköteles kormánykerék mûködõképes, miután részben az eredeti alkatrészek felhasználásával újjá lett építve – mondja Stankovics András, majd hozzáteszi: a kéthengeres, álló elrendezésû gõzgéprõl nem maradtak fenn eredeti tervek, így azt két autentikusnak tekinthetõ ábrázolás, illetve technikai leírások alapján rekonstruálták.


A gõzgéprõl nem maradtak fenn eredeti tervek, így azt két ábrázolás, illetve technikai leírások alapján rekonstruálták


Romako a haditengerészeti hagyományok szerint, azaz a tengeri vitorlás hajóknál megszokott módon a LEITHA hátsó részében helyezte el a parancsnoki kabint, amely így a gépház hátsó falával lett szomszédos. Ráadásként a propellertengelyek is itt, a padlózat alatt néhány centiméterrel haladtak át, a kapitánynak tehát az egész hajó legzajosabb helye jutott. Nem véletlen, hogy a késõbb épült monitoroknál már a gépház elõtt, a parancsnoki torony közvetlen közelében alakították ki a lakrészét.

A haditengerészeteknél a hierarchiában elfoglalt hely erõsen kifejezésre jut a szállás nagyságában is. A LEITHA esetében például a kapitány kabinja nagyjából akkora, mint a két tiszté, illetve az összes altiszté együttvéve. Persze a parancsnoki szállás esetében ne a Waldorf Astoria királyi lakosztályának méreteire gondoljunk, a hajó elsõ embere ugyanis mindössze kb. 12 négyzetméternyi hellyel gazdálkodhatott. A berendezés tekintetében az újjáépítõknek a fantáziájukat kellett használniuk, hiszen a LEITHA parancsnoki kabinjának kialakításáról csak alaprajzokat találtak, s más monitorokéról is csak egyetlen kép maradt fenn.


Szemben a gépészeti berendezésekkel, a hajó kormányszerkezete mûködõképes


A két nagyméretû partraszálló csónakot a folyami flottilla a haditengerészettõl vette át, ám azok a dunai használatra alkalmatlannak bizonyultak. Eredeti funkciójukat nem tudták betölteni, hiszen az alig egy méter merülésû monitor szinte közvetlenül a part mellé manõverezhetett, olyan közelségbe, amely fölöslegessé tette a csónak használatát. A késõbbiekben le is cserélték azokat szabványos dunai ladikokra.

– A LEITHA felbecsülhetetlen értéket képvisel, hiszen a 19. században épült folyami monitorok közül egyedül ez maradt fenn. Az egykor világszerte használt hajótípusból mára egyébként mindössze hét egység tekinthetõ meg, köztük az elsõ világháború után a Monarchia haditengerészetétõl vitatható módon, már a tûzszünet idején a szerbek által zsákmányolt BODROG, amelyet 1905-ben kifejezetten a háborús készülõdés jegyében építettek, s korszerû, hosszú csövû, messze hordó lövegekkel szereltek fel – zárja a beszélgetést Stankovics András.


A kapitány kabinja


Fotó: Rácz Tünde és archív

honvedelem.hu/hirpress.hu

[2014.08.15]